Esküvőre készülünk, házasságra nem!

Szakmai alkalmasság

Senki nem születik vele, tanulni kell, a megtanultakat pedig folyamatosan fejleszteni. Erős kísértési helyzet: elméletben mindent tudni, személyes életünkben viszont elhagyni ezek alkalmazását. Egyre gazdagabb (és hozzátenném: igen jól használható) irodalma van a témakörnek, éppen ezért nem is emelnék ki közülük egyet sem. Inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy mennyire érzékenynek kell lennünk a pillanatnyi helyzetre, arra a háttérre, amiből hozzánk érkezett az illető jegyespár. Saját szolgálatomban fordult elő nem is egyszer az, hogy az előre rögzített találkozón (amelyre becsülettel készültem), egyetlen szó sem hangozhatott el abból, amit terveztem. Egyszerűen az élet (az ő életük) felülírta az egészet. Volt, hogy örömük, de olyan is, hogy a magukkal hozott konfliktusuk, a bennük levő feszültség miatt fordult más irányba a beszélgetés.

• Arra is késznek kell lenni, amikor váratlanul az életükben megtűrt bűnök derülnek ki: szolgálatom legnagyszerűbb eseményei között tartom számon azt, amikor az addig már hónapok óta gyakorolt szexuális kapcsolatukról megértették, hogy végét kell szabni: nem majd, nem majd meglátjuk, hanem akkor és ott. Nem kényszerből, hanem a felismert isteni ige igazságainak súlya alatt. A szeretettel és határozottan képviselt igazság gazdagon terem gyümölcsöket! Azt is jónak, sőt elengedhetetlenül fontosnak látom, hogy jól ismerjük korunk problémáit ebben a témakörben is.
  Mindig ámulva hallgatom azokat az igehirdetőket, akik kis túlzással órákig képesek Efézus, Kolossé, Laodícea, a régen letűnt Római birodalom társadalmi, erkölcsi, politikai (egyébként igaz, és tanulságokkal bíró) problémáiról példálózni, de a saját városuk/falujuk jellemvonásaival, adottságaival, az ott élők kérdéseivel, küzdelmeivel, jellemző devianciájukkal, a vezetők gondolkodásmódjával, stílusukkal nincsenek tisztában.

• Egy másik kérdés az, amikor fel kell ismernünk a korlátainkat. Olykor kísértés, hogy kényszeredetten tudomásul vegyük: eldöntött dolog, hogy „ők ketten” egybekelnek. Hiába érezzük gyakran a Szentlélek vezetése alatt azt, hogy alapvető bajok vannak a felszín alatt, mégsem merünk szólni ezekről. Miben reménykedünk ilyenkor?
  Persze, hiszem, vallom és komolyan is veszem, hiszen én is ebből élek: a kegyelem Istene tesz csodákat, megerősít, nevel, összekovácsol. De azzal is tisztában vagyok (és itt sem hagyhatom el a személyes tapasztalás élményét), hogy adódhatnak helyzetek, amikor fel kell ajánlani a nálunk jobb szakember (egy másik testvérünk, esetleg pszichológus, házassággondozó) segítségét. Egyszerűen azért, mert „ordító” az a valamelyik félnél meglévő alkalmatlanság, esetleg összeférhetetlenség, amivel nem tudunk mit kezdeni.

A beszélgetések tervezése, témák kiválasztása

A beszélgetés legtöbbször a menyegző részleteinek megbeszélésével kezdődik, és a jegyespárról szól: arról a szerelemről, amelyet egymásban és egymás által megtaláltak.
Mi az, ami fontos számukra a házastársi kapcsolatban és mit várnak egymástól, mint házastárstól? Hogyan alakítsák közös életüket? Hogyan neveljék gyermekeiket? Hogyan ápolják baráti és rokoni kapcsolataikat? Mit jelent a keresztény házasság? Az esküvői liturgiáról, a közös életút stratégiáiról, a keresztényként megélt családi közösségről folyik beszélgetés, természetesen nem oktató, hanem baráti hangnemben.

• Gyakran a legalapvetőbb részeknél kell kezdeni. Ők az „oltár” előtti nap eseményeivel vannak elfoglalva, a mi (olykor nem népszerű) feladatunk, hogy visszavezessük őket néhány nem kevésbé fontos állomásig. Soha ne mulasszuk el, hogy mondják el egymástól függetlenül, azt, hogyan kezdődött a kapcsolatuk. Azt is, ahogyan bizonyosságra és döntésre jutottak. Lehet, hogy ez az első alkalom, amikor ezt egymástól hallják! Hagyjuk a bárgyú, kényelmetlen kérdéseket, legyünk határozottak, felszabadultak, „örüljünk az örülőkkel”, és ne jöjjünk zavarba az ő kérdéseiktől, reakcióiktól sem.
• Ne mulasszuk el, hogy „meséljenek” a nagyobb családról is. A tapasztalatról, ahogyan kölcsönösen megélték a másik családjával történt eddigi találkozásokat. Ne felejtsük el: miközben a házasság Isten rendelése folytán két érett, önálló ember döntése, felelőssége, öröme és küzdelme, mégis ott van két család, ahonnan érkeztek.
  Együdné Kéki Piroska: A család lelkigondozása c. írásának néhány gondolatát szeretném itt idézni, amely jól bemutatja, miről is van szó: „Némely családban felfedezhetőek bizonyos törvények, amik generációkon át válnak családi és egyéni konfliktusok hordozóivá. Az ilyen "törvényeket" családgenerációk néha úgy tisztelik, mint az "idegen isteneket", és hatásuk alatt "harmad- és negyedíziglen" szenvednek. A család lelki gondozására szóló felhívásnak tekintem ugyanakkor az "ezeríziglen" tartó áldásígéretet, - ha a család megtanul az ember teremtett valósága élet-törvényszerűségei szerint élni (vö. 5. Móz. 5,9-10).”
  Némi túlzással azt is mondhatnánk, nem két személy, hanem két család köti össze bizonyos értelemben az életét. Ezeknek az említett, szinte törvényi szintre emelt szokásjogoknak, tradícióknak az értelmezése, elfogadása vagy éppen határozott felülvizsgálata nem elhanyagolható kérdés: a mediátor szerepét sem haszontalan ilyen helyzetekre nézve megtanulnunk.

Válás után; újrakezdés

Valaki azt mondta: újraházasodó embernek nem kell járni jegyesoktatásra, hiszen már tudja, mi fán terem a házasság! Igen, de le is esett erről a fáról, tehát vagy nem jól kapaszkodott, vagy valahol máshol lehetett a baj.
A helyzeteket többnyire készen kapjuk (azt is, amikor válni készülnek, és azt is, amikor új házasságról döntenek), és ha adódik is, nem sok lehetőségünk van arról szónokolni, hogy válás és újraházasodás tekintetében mit mond Isten kijelentett igéje.
Anélkül tehát, hogy a tartalmat megváltoztatnánk, annak élét elvennénk, biztosan a csomagoláson kell változtatni. Ez pedig olyan lelkigondozói feladat, ami komoly kihívásokkal terheli meg a szolgálatunkat.