A Hufnágel Pisti-szindróma

Az elfogadás ereje

A következő lépés pedig az elfogadás, úgy is mondhatnánk: a kiengesztelődés. Egészen bizonyos, hogy egy kapcsolatban csalódások is érnek bennünket. Csalódunk a társunkban, amikor kevésbé előnyös tulajdonságát fedezzük fel; csalódunk önmagunkban, amikor egy-egy szituációban nem csak a jobbik arcunkat tudjuk mutatni; csalódunk, mert a hétköznapok szürkébbek az álmainknál. Pedig mindez természetes, csak talán a mi elvárásaink voltak túlzottak. Ilyenkor döntés elé kerülünk: harcolunk, változtatni akarunk – vagy elfogadjuk a helyzetet, és ebben igyekszünk felfedezni a jót, a szépet.

A bölcsesség – ahogy mondják – abban rejlik, hogy szét tudjuk választani, hogy mi az, amin nekünk kell változtatnunk, és mi az, amit el kell fogadnunk. Mégis azt tapasztaljuk, hogy még a változtatás is könnyebb, ha békességgel, kiengesztelődéssel fogadjuk a hibákat, gyengeségeket.

Ha haragszom a férjemre, hogy miért nem jön haza hamarabb, és durcás arccal fogadom, bizonyos, hogy nem lesz nagyobb kedve hazasietni, örül, ha minél később találkozik a morcos ábrázatommal. Amikor örömmel, öleléssel, mosolyogva nyitok neki ajtót, másnap már igyekszik korábban indulni, és telefonál, hogy megnyugtasson. Lehet a gyerekünk szemére vetni, hogy miért nem tudja megjegyezni, mi hol van a konyhában, de sokkal jobb, ha inkább örülünk, hogy segít elpakolni a tiszta edényt. Előbb-utóbb beletanul – és a dicséret sokkal hatékonyabb ösztönző a morgásnál.

Segíthetjük tehát társunk, gyermekeink lelki növekedését, ha elfogadjuk őket úgy, ahogy vannak. Ez azt is jelenti, hogy nem hasonlítgatjuk másokhoz, hiszen mindig találhatunk olyat, aki valamiben jobb – ahogy olyat is, aki gyengébb, de erre ritkábban gondolunk. Ez azonban nem valami passzív beletörődés, sokkal inkább megbékélés, bizalom, szeretet: így szeretlek, így vagy önmagad. Ez a szerető elfogadás gyógyír mindkettőnk számára, és gyakran erőforrás a változáshoz.

Szembesülés a veszteségekkel

Előfordul, hogy a veszteségeinkkel nem tudunk egykönnyen megbékélni. Márpedig egy ajándék elfogadásához többnyire üres kéz kell: ha át akarjuk venni, sokszor valami mást le kell tennünk. Gyakran éltem már át, hogy bizony nem mindig könnyű elengedni a vágyainkat. Amikor az ember házasságra lép, amikor megérkezik az első vagy egy újabb gyermek, bizony sok kisebb-nagyobb szokást, kedvenc foglalatosságot el kell engedni; át kell alakítani az életünket. Lehet persze erőlködni, megpróbálhatunk továbbra is ugyanolyan sok programot szervezni – de ez aligha lesz a kapcsolat javára.

A házasságunk legelején fájdalmasan tanultam meg, milyen fontos elfogadni az új lehetőségeket. Ahogyan régebben is gyakran előfordult, elmentem egy kórusprogramra, amely hosszabbra nyúlt a vártnál. Mivel akkoriban még nem volt mobiltelefon, két választásom volt: otthagyom a társaságot, és sietek haza, vagy maradok, de a párom nem tudja, hol vagyok ilyen sokáig. Maradtam, mert kínos lett volna eljönni – így viszont még sokkal kínosabb volt, mikor szegény férjem megjelent álmosan: értem jött, ráadásul nehezen talált meg, mert nem mondtam el pontosan, hol is leszünk. Megtanultam, hogy önmagamon kívül immár felelős vagyok valaki másért is – és ez bizonyos lemondásokkal is jár.

Vannak persze nehezebb terheink is, a múltunk, a sebeink, amelyeket hajlamosak vagyunk inkább eltakarni, figyelmen kívül hagyni ahelyett, hogy szembenéznénk velük. Van, aki úgy érzi, egész életét meghatározzák a gyermekkorában elszenvedett sérelmek, méltánytalanságok vagy épp betegségek. Biztos, hogy mindezek nem múlnak el nyomtalanul, de az is biztos, hogy nem végzetesek. Ugyanaz a megpróbáltatás ugyanabban a családban az egyik gyereket tönkreteszi, a másikat megacélozza ‒ a különbség nem a külső körülményekben van.

Minden megélt nehézség, tapasztalat lehet erőforrás vagy teher, és ez attól függ, mit kezdünk velük. Nem kell engednünk, hogy a múltbeli nehézségek aggodalmakkal, szorongásokkal töltsenek el bennünket. Elfogadhatjuk őket úgy is, mint leckéket, amelyek az épülésünket szolgálták, amelyek által fogékonyabbak, együtt érzőbbek lehetünk, amelyekből tanulhatunk, és amelyek által növekedhetünk.

Egy testvérpártól hallottam, hogy igen sokat veszekedtek gyermekkorukban. Még az a kérdés is felmerült bennük, hogyan teremhette őket Isten egyazon családba, mikor annyira nem jönnek ki egymással. A szüleik ilyenkor azzal bátorították őket, hogy Isten pontosan tudta, milyen a természetük, és azért ajándékozta őket egymásnak, hogy csiszolgassák egymást.

Ha mi is úgy tudunk egymásra és a körülményeinkre tekinteni, mint Istentől kapott ajándékokra, amelyeket épülésünkre, gazdagodásunkra rendelt, akkor könnyebb lesz megbékélnünk velük, és a csiszolódással járó fájdalmat is könnyebben fogjuk viselni.

Kérdések a fentiek továbbgondolásához:

• Ha valami bánt, mire törekszem: felelőst keresek inkább vagy megoldást?
• Ha a társam (vagy valaki más) csalódást okoz nekem, mérlegre teszem-e a saját elvárásaimat is?
• Ha nehézségekkel szembesülök, mire törekszem: kimenekülni a helyzetből vagy megoldani és növekedni általa?
• Mit gondolok: általában a körülmények határozzák meg az életemet, vagy én határozom meg a körülményeimet?
• Mit gondolok: Isten feltétlenül a javamat akarja-e? Vajon próbákat állít elém vagy lépcsőfokokat?
• Hogyan viszonyulok a saját hibáimhoz: leplezem, tagadom, mentegetem őket, nyomasztanak, keményen harcolok ellenük, igyekszem mindig újat kezdeni, jóval legyőzni a rosszat?

A cikk eredetiben itt jelent meg: Family Magazin 2009/2

Tartalmi jogok: Harmat Kiadó engedélyével