A keresztyén házasságról

Egy másik, regényekből és darabokból szerzett elképzelés az, hogy a szerelem valami egészen ellenállhatatlan, ami egyszerűen csak megtörténik az emberrel, mint a himlő. S mivel ezt hiszik, némelyik házasember feladja a harcot, megadja magát, amikor azt tapasztalja, hogy egy új ismeretség vonzza. Ám én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezek az ellenállhatatlan szenvedélyek sokkal ritkábbak a valóságos életben, mint a könyvekben, legalábbis akkor, ha már az ember felnőtt. Amikor valami széppel, okossal és szimpatikussal találkozunk, természetesen bizonyos értelemben csodálnunk és szeretnünk is kell ezeket a jó tulajdonságokat. De nem függ-e igen nagy mértékben a mi döntésünktől, hogy ez a szeretet átváltozzék-e vagy sem szerelemmé? Ha a fejünk tele van regényekkel és darabokkal, meg érzelmes dalokkal, a testünk pedig alkohollal, akkor kétségtelenül minden általunk érzett szeretetet át fogunk alakítani szerelemmé: éppen úgy, mint amikor kerékvágás van az utunkban, és minden esővíz abba fog belefolyni; vagy ha kék szemüveget viselünk, mindent kéknek fogunk látni. De ez a saját hibánk lesz.

Mielőtt beszüntetném a válás problémájának tárgyalását, meg kell különböztetnem két dolgot, amelyet igen gyakran összekevernek. Az egyik a házasság keresztény elképzelése, a másik egy egészen más kérdés: mennyire kell a keresztényeknek - ha szavazók vagy parlamenti képviselők - megpróbálni átvinni a házasságról alkotott nézeteiket a közösség többi részére azáltal, hogy bedolgozzák ezeket a válásról szóló törvényekbe.

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ha az ember saját maga keresztény, akkor meg kell próbálnia mindenki számára nehézzé tenni a válást. Nekem nem ez a véleményem. Legalábbis tudom, hogy nagyon mérges lennék, ha a mohamedánok megpróbálnának bennünket megakadályozni abban, hogy bort igyunk. Nézetem szerint az egyházaknak meg kellene érteniük és fel kellene ismerniük, hogy a brit nép többsége nem keresztény, s ezért nem várható tőle, hogy keresztény életet éljen. Két különböző házasságnak kellene lennie: az egyiket az állam szabályozza a törvényeivel, amelyek minden állampolgárra érvényesek, a másikat az egyház a maga törvényeivel, amelyek saját híveire nézve érvényesek. A megkülönböztetésnek egészen élesnek kell lennie, hogy az ember tudja, melyik pár házas keresztény értelemben, és melyik nem.

Ennyit a házasság véglegességéről szóló keresztény tanításról. Hátravan még valami, ami még népszerűtlenebb. A keresztény feleségek megígérik, hogy engedelmeskednek férjeiknek.
A keresztény házasságban a férfi a "fő".
Ezzel kapcsolatban azonnal két kérdés merül fel: 1. miért kell egyáltalán családfőnek lennie, miért nincs egyenlőség? 2. Miért kell, hogy a férfi legyen a családfő?

1. Annak a szükségessége, hogy valaki vezesse a családot, a házasság véglegességének gondolatából származik. Persze, amíg a férj és a feleség egyetért, addig ez a kérdés nem merül fel, s reméljük, hogy ez lesz a dolgok normális állása a keresztény családban. De mi történjék akkor, amikor valóban eltérnek a vélemények? Természetesen beszéljék meg a dolgot - de tételezzük fel, hogy ezt már megtették, és mégsem sikerült egyetértésre jutni. Mi legyen akkor a következő lépés? Többségi szavazással nem tudják eldönteni a kérdést, mert egy kéttagú tanácsban nem jöhet létre többség. Minden bizonnyal az egyik vagy a másik történhet meg a következő két dolog közül: vagy el kell válniuk és mindkettő megy a maga útján, vagy pedig az egyiküknek döntő szavazattal kell rendelkeznie. Ha a házasság végleges, akkor végülis az egyik vagy a másik félnek döntéssel kell rendelkeznie a családi politikát illetően. Egy állandó társulás nem állhat fenn alapszabály nélkül.
2. Ha a családban lennie kell vezetőnek, miért a férfi legyen? Nos, először is, van egyáltalán komoly igény arra, hogy a nő legyen? Mint mondottam, nem vagyok házas, de amennyire én látom, még az az asszony, aki úr akar lenni a maga házában, még az sem csodálja meg rendszerint a dolgok hasonló állását például a szomszédban.
   Nagyon valószínű, hogy inkább ezt mondja: "Szegény X. úr! Nem tudom elképzelni, miért engedi, hogy az a visszataszító nőszemély úgy dirigálja!"
   Azt hiszem, nem nagyon volna hízelgő számára, ha valaki az ő saját "vezetésének" tényét emlegetné. Valami természetellenesnek kell lenni abban, hogy a feleségek irányítsák a férjeiket, mert maguk a feleségek is félig-meddig szégyenlik ezt és lenézik azt a férjet, aki "papucs".
   De van még egy másik ok is, s erről most egészen őszintén beszélhetek, mint agglegény, ugyanis a dolgot kívülről világosabban lehet látni, mint belülről. A család külső világhoz való viszonyának - amit külpolitikának nevezhetnénk - végső fokon a férfitól kell függenie, mivel neki mindig méltányosabbnak kell lenni, s rendszerint méltányosabb is, a kívülállókhoz. Egy nő elsősorban gyerekeiért és férjéért harcol az egész világ ellen. Az ő igényeik, kívánságaik az asszony szempontjából természetesen majdnem mindig megelőznek - bizonyos értelemben helyesen vagy joggal - minden egyéb követelést. Az asszony tehát érdekeik különmegbízottja, letéteményese.
   A férfi feladata arra ügyelni, hogy az asszony természetes kedvezése ne jusson érvényre. A férfié kell legyen az utolsó szó, hogy megvédje a kívülállókat felesége túlzó családpártolásától. Ha bárki kételkedne ebben, hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést. Ha a kutyája megharapta a szomszéd gyereket, vagy a gyereke bántotta a szomszéd kutyáját, kivel szeretné inkább elintézni az ügyet, a ház urával vagy úrnőjével? Ha pedig ön férjes asszony, hadd kérdezzem a következőt. Bármennyire csodálja is ön a férjét, nem mondaná-e, hogy az a fő fogyatékossága, hogy nem nagyon hajlamos olyan nyomatékosan kiállni a saját és az ön jogaiért, mint azt ön szeretné? Hogy afféle békítgető?