A keresztyén házasságról

Mégpedig azért nehéz, mert oly sok emberrel nem lehet megértetni, hogy ha B jobb, mint C, akkor A talán még jobb, mint B. Ők csak a jó és rossz, nem pedig a jó, jobb, legjobb és rossz, rosszabb, legrosszabb kategóriájában tudnak gondolkodni. Például azt akarják tudni, hogy vajon a hazafiságot jónak tartjuk-e; s ha azt válaszoljuk, hogy természetesen sokkal jobb, mint az egyéni önzés, de azért nem ér fel az általános emberszeretettel, és ha a kettő összeütközésbe kerülne, akkor az utóbbinak adnánk szabad utat - nos, ezt kitérő válasznak tartanák. Vagy megkérdezik véleményünket a párbajról; s ha most azt feleljük, hogy sokkal jobb megbocsátani valakinek, mint párbajozni vele, de hogy azért még a párbaj is jobb, mint egy élethosszig tartó ellenségesség, amely a másik tönkretételére irányuló titkos erőfeszítésekben nyilvánul meg, akkor panaszkodva fognak otthagyni minket, hogy nem adtunk egyenes választ. Remélem, senki sem fog ebbe a hibába esni azzal kapcsolatban, amit most akarok kifejteni.

Amit úgy hívunk, hogy "szerelmesnek lenni", az egy nagyszerű állapot és több szempontból is előnyös számunkra. Segít nekünk abban, hogy nagylelkűek és bátrak legyünk, felnyitja a szemünket, hogy lássuk nemcsak a szerelmünk, a párunk szépségét, hanem minden más szépséget is, és alárendeli (főleg az első időben) a pusztán állati szexualitásunkat - ebben az értelemben a szerelem felülkerekedik az élvezeten. Egyetlen értelmes ember sem tagadja, hogy a szerelem sokkal jobb, mint a közönséges érzékiség, vagy a hideg önzés. De mint már korábban is mondottam, "az a legveszélyesebb, ha kiválasztunk valamely ösztönt saját természetünkből és azt úgy állítjuk be, mintha minden áron követnünk kellene".
Szerelmesnek lenni jó, de nem a legjobb. Sok dolog van, ami nem ér fel vele, de szintén sok, ami felülmúlja. Nem tehetjük meg az egész életünk alapjának. A szerelem nemes érzés, de mégiscsak egy érzés. Nos, semmilyen érzésnél sem lehet arra számítani, hogy tartós legyen teljes intenzitásában, vagy hogy egyáltalán tartson. A tudás, az elvek, a szokás, mind megmaradhat, de az érzések jönnek és mennek. S valóban, bármit is mondanak az emberek, a szerelem állapota rendszerint nem tartós. Ha a régi tündérmese-befejezést - "És boldogan éltek, míg meg nem haltak" - abban az értelemben vesszük, hogy "És a következő ötven éven át pontosan azt érezték, mint a házasságkötésük előtti napon", akkor ez azt mondja, ami valószínűleg sohasem volt és sohasem lesz igaz, és rendkívül nemkívánatos volna, ha az lenne. Ki tudná elviselni, hogy ebben az izgalmi állapotban éljen, akár csak öt évig is? Mi lenne közben a munkánkkal, étvágyunkkal, alvásunkkal, barátainkkal? De ha megszűnünk szerelmesnek lenni, az természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnünk szeretni is.
A szeretet, amely különbözik a szerelemtől, nem csupán érzés. Mélységes harmónia és egység ez, amelyet az akarat tart fenn és a szokás útján szándékosan erősít, s (a keresztény házasságokban) összetart az a kegyelem, amelyet mindkét fél kér és kap Istentől. Még azokban a pillanatokban is rendelkeznek ezzel a szeretettel, amikor nem kedvelik egymást; mint ahogyan mi is szeretjük saját magunkat akkor is, ha nem tetszünk magunknak. Még akkor is meg tudják tartani ezt a szeretetet egymás iránt, ha megengednék maguknak, hogy valaki másba legyenek szerelmesek. A szerelem előbb arra indította őket, hogy hűséget ígérjenek egymásnak: ez a nyugodt szeretet képessé teszi őket arra, hogy megtartsák ígéretüket.
A házasság motorját a szeretet hajtja: a szerelem volt az a robbanás, amely elindította. Ha valaki nem ért velem egyet, azt mondja persze: "Nem tud semmit az egészről, hiszen nem házas." S meglehet, hogy igazuk van. De mielőtt ezt mondanák, győződjenek meg róla, hogy annak alapján ítélnek-e meg engem, amit valóban saját tapasztalatukból és barátaik életének figyelemmel kíséréséből tudnak, vagy pedig olyan elképzelések alapján, amelyekre regényekből, filmekből tettek szert. A dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember gondolná. Tapasztalatunkat át- meg átszövik a könyvek, darabok és a mozi, türelmet és ügyességet igényel, hogy kibogozzuk azokat a dolgokat, amelyeket valóban magunk tanultunk az élettől.

Az emberek könyvekből vették azt az elképzelést, hogy ha a megfelelő személlyel kötnek házasságot, akkor várhatóan örökké szerelmesek lesznek. Következésképpen, ha úgy találják, hogy már nem szerelmesek, akkor véleményük szerint ez csak azt bizonyítja, hogy tévedtek és joguk van a változtatásra, s közben nem fogják fel, hogy amikor változtattak a helyzeten, az új szerelemből hirtelen éppúgy elszáll az igézet, mint a régiből. Az életnek ebben a szektorában, éppúgy, mint a többiben is, az elején jön az izgalom és nem tart soká. Az a fajta izgalom, melyet egy fiú akkor érez, amikor először gondol a repülésre: csak addig tart, amíg be nem vonul a légierőhöz és tényleg meg nem tanul repülni. Az az izgalom, amit akkor érzünk, amikor először látunk egy csodaszép helyet, elcsendesül, amikor valóban odamegyünk lakni. Azt jelentené ez, hogy helyesebb volna, ha nem tanulnánk meg repülni és nem laknánk szép helyen? Semmi esetre sem. Ha végigcsináltuk, mindkét esetben kárpótolni fogja az első izgalom eltűnését egy nyugodtabb és tartósabb érdeklődés. Sőt mi több (s aligha találok szavakat annak kifejezésére, hogy mennyire fontosnak tartom ezt), pontosan azok, akik hajlandók elviselni az izgalom elvesztését és hozzászokni a józan érdeklődéshez, éppen ők fognak valószínűleg új izgalmat találni valami egészen más téren. Aki megtanult repülni és jó pilóta lett, hirtelen felfedezi a zenét; aki egy szép helyre ment lakni, felfedezi a kertészkedést.

Azt hiszem, részben ez az, amire Krisztus gondolt, amikor azt mondta, hogy nem lesz igazán élet abban, aki előbb meg nem hal. Egyszerűen nem érdemes megpróbálkozni azzal, hogy fenntartsunk bármilyen izgalmat- ez a legrosszabb, amit tehetünk. Hadd szálljon el az izgalom, hadd haljon el - menjünk csak keresztül a halálnak ezen a szakaszán egy következő, nyugodtabb érdeklődésbe és boldogságba - és meg fogjuk látni, hogy mindig új izgalmak, új lelkesedés világában fogunk élni.
Ha azonban úgy döntünk, hogy az izgalom legyen mindennapi étrendünkön, és megpróbáljuk azt mesterségesen meghosszabbítani, akkor egyre gyengébb és egyre ritkább lesz, mi pedig unott, kiábrándult vénemberek leszünk életünk hátralévő részére. S mivel oly kevesen értik ezt meg, azért találunk annyi középkorú férfit és nőt, aki elvesztett fiatalságáról fecseg, éppen abban a korban, amikor pedig új horizontok és új távlatok kellene hogy nyíljanak előttük. Sokkal jobb szórakozás megtanulni úszni, mint vég nélkül (és reménytelenül) azzal próbálkozni, hogy visszaidézzük azt az érzést, amit akkor éreztünk, amikor mint kisfiúk, először mentünk a vízbe totyogni.